| Fado: a portugálok jellegzetes népi éneke elvágyódásról, szenvedélyről, fájdalomról, szépségről, be nem teljesült szerelemről. Nehéz fajsúlyú és támadható műfaj, amelynek elsősorban közhelyeit, sablonná merevedett képeit, teátrális jellegét kritizálják. Tény, hogy szükség van némi időre, amíg belekapaszkodunk a több mint százéves műfaj szívfacsaró saudade-jába, ami egyszerre jelenthet boldogságot, fájdalmat, nosztalgiát. Egy-két dal után azonban csak bámulunk magunk elé, mert, még ha a tristezán (szomorúság), az amoron (szerelem) és Lisboán kívül mást nem is nagyon értünk a szövegekből, pontosan tudjuk, miről szólnak a dalok. Minthogy a fado a latin “fatum”, azaz “sors” szóval van kapcsolatban, elképzelhetetlen, hogy e dallamok a meg nem értés szintjén maradjanak. Hiszen sors nélküli ember nincsen – a dalokban ugyanúgy benne van az én életem, és benne volt azé is, aki Joana éneke hallatán folyamatosan a könnyeit itatta. A tanulás persze nem ment könnyen. Egyik pillanatról a másikra csöppentünk bele a szenvedélyes portugál világba, amiről az énekek között Joana is mesélt – a műfaj több ágáról szólt, s arról, mit is jelent a fado Portugáliában. Gombnyomásra azonban nem történhet csoda, nem éreztük, amit ő. Aztán hazája egy jeles ünnepéről beszélt, amikor mindenki kimegy az utcára, nem törődik semmivel, pörög-forog és énekel. Ekkor értettük meg, milyen végleteket képes megmutatni a fado, s hogy mit jelent az énekesnő arcán feszülő fájdalmas mosoly. A sikeres közvetítéshez persze az is kell, hogy egy olyan előadó álljon a színpadon, mint Joana, aki a végtelenül bonyolult, hajlításokkal teli portugál dallamok “ábráit” könnyedén rajzolja elénk, s fiatal kora ellenére képes népe történelmét levetíteni. Az énekesnő elmondta, Magyarország a második otthona, tizenegy évvel ezelőtt, karrierje kezdetén ugyanis Kecskeméten, majd Budapesten lépett fel, s azóta is gyakori vendég nálunk. Két évvel ezelőtt Zoránnal lépett színpadra a sportarénában Az ünnep című dallal, amit a ráadásban most is elénekelt, csakúgy, mint Presser Gábor magyar fadóját. Az öttagú – zongorán, harmonikán, csellón, portugál és akusztikus gitáron kísérő – zenekara Joana minden rezdülését figyelte, s a művésznő alapvetően klasszikus stílusát e lendületes, máskor hömpölygő hangszeres segítség tette teljessé. A másfél órás koncertet vastaps díjazta, bár sajnos éppen akkor lett vége, amikor igazán ráéreztünk a fado ízére.
Joana Amendoeira jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a szomorkás-szerelmes műfaj újra divatba jött, s már nemcsak a kis éttermekben, a casas de fadókban, hanem nagy koncerttermekben is képes életre kelni. |
{ 0 comments… add one now }